nem vagyok béna!

Az életem néha egészen szürreális fordulatokat vesz. (Sajnos nem írtam a múltkori randimról, mely során a legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor a tetoválásom kapcsán feljöttek a madarak, és a srác is megjegyezte, hogy bizony ő szereti őket. Belül örültem, mert végre hozzáadott valamit a beszélgetéshez, és nem csak én nyomtam a hülyeséget - mivel nem erőlködött túlzottan, hogy gördítse a társalgás gombolyagját -, úgyhogy rögvest meg is kérdeztem, milyen madarakat. A válasz: - Háááááááttt - kicsit nyomta a t-ket a szentem -.....a tyúkokat.
Lehet amúgy ez csak nekem vicces, de a kifejezéstelen arc mögött szarrá röhögtem magam. Sajnos nem ez volt az első, és nem is az utolsó hasonló fordulat a teázással töltött szörnyen hosszú másfél órában.)
Visszatérve a mai napra, alig nyitottam ki a csipám, még a kávéig se jutottam el - de már vettem elő a kognitív tárgyállandóság nevezetű tételem, csak hogy lássátok a szenvedést -, amikor megszólalt a telefon. (A történetben nem az a lényeg, hogy mindezt észrevettem, de kisebb személyes sikerként könyvelem el, mert aki ismer, tudja, milyen gyakorisággal veszem észre/fel a telefont - a szerk.) Csomagot kaptam, nem tudja, hol a ház, valami narancssárga épület előtt áll. Miaszar, nincs is az utcában narancssárga épület, fogalmam sincs hova érkezett, nem is most kellett volna jönniük, nincs is pénzem, ánemgáz. Nagy nehezen felrángatom magamra a világ által látott leggusztustalanabb, kifakult babakék polárpulcsit, ami minden kellemetlen tulajdonsága ellenére nagyon jó meleg, és itthonraúgyisjó, kinézi. Még nagyobb küzdelmek árán pénzt is találtam, úgyhogy mackónadrágosan-polárpulcsisan, anya három számmal nagyobb rózsaszín papucsában kicsoszogok az ajtón, hogy megnézzem, hova is keveredhetett szerencsétlen csomagszállító.
Jé, ott egy narancssárga ház. Tényleg, nyáron átfestették.
 - Na, tudod már, hol laksz? - vigyorog a negyvenes, kopaszodó úr. Elfojtottam a késztetést, hogy megkérdezzem, tudja-e, hogy kell használni a GPS-t. Előszedi a csomagot, kis aláírós kütyüt, nyújtom a pénzt, háddeőnemtudvisszaadni. Fasza, mi legyen, nincs nyitva a környéken semmi, nem tudom felváltani, de ő látott út közben egy Coopot, elvisz kocsival. Magamra nézek, igen, én is arra gondoltam, hogy így menjek emberek közé, arról nem is szólva, hogy különösen szeretek idegen férfiak kocsijába beszállni, kiváltképp, amikor a csomagtérben 7-8 hulla is elfér, ha összehúzzuk magunkat. Oda se neki, államvizsga előtt annyira nem kár elhalálozni, hát menjünk. Nyitnám az ajtót, nem megy. Húzom jobbra, nem megy. Tolom - ki tudja, miféle furfang van az ilyen autóknál -, nem megy. Egy-két perc masszív szenvedés után megelégeli a pasas, kinyitja, én pedig hercegnősen átesek a padlón heverő egyik csomagon. Nem gáz. Szerencsére közel a Coop. Kiszállok - lefelé is átesek valamin - beslattyogok a coopba, szépen felváltom a pénzt, csak tizenöten néznek hülyének a megjelenésemből adódóan, kislattyogok, szállnék be a kocsiba. (Az elhalálozásról eddigre letettem, nem tartottam valószínűnek, hogy igazán számítana neki a pénzfelváltás ebben az esetben. Kicsit talán sajnáltam is.) Nyitnám, nem megy. Húznám...stb. Kinyitja. Beszállok, kivételesen nem esek át semmin. Elindulunk, ölembe dobja az aláírós kütyüt, de hiába nézem, nem látom rajta a tollat. Ott az oldalán. De hol. Csak tépd le. De hol? Hát az oldalán. De... Addide.
Miután sikerült a nevemből olvashatatlan krikszkrakszot gyártani, meg is érkezünk a ház elé, átadja a csomagot, kifizetem.
 - Hát ez már felért egy randival! - vigyorog, integet, elhúz.
Nem vagyok béna. Áááááá.

terror

Utálom, hogy nem vagyok se elég vonzó, se elég kedves ahhoz, hogy a vizsgabizottságra jó első benyomást tegyek - sajnos az agyam már feleennyi anyagnál véget ért, így arra nemigen lehet számítani. (És mint megtanultuk a szociálpszichológia negyedik tételéből, az első benyomások anyaga szinte kizárólag a fizikai vonzerőből származik amúgy is.) Ezen felül mivel nem sok önbizalmat sikerült magamra kaparnom az évek során, illetve a tekintélyszemélyek többségétől ok nélkül is félek, valószínűleg az első kemény tanári pillantást követően vagy elsírom magam, vagy kimegyek a teremből. Ez pedig, mint tudjuk, kicsit megnehezíti a dolgokat.

Összefoglalva: nemhogy nem tudok lószart se, még elhitetni se fogom tudni (pedig az általában megy. Elképesztő mennyiségű bullshit képes elhagyni a számat felelet közben).

Nyönyönyönyönyö ._.

Kis érdekesség a pszichológia világából: az intelligencia nemek közötti különbségeinek kutatása lényegében abból áll, hogy a sok okos férfi tudós igyekszik bebizonyítani, a férfiak felsőbbrendűek és okosabbak a butuska, hisztériás női társadalomnál. Sajnos ezen próbálkozásuk mindannyiszor csúfos kudarcba fulladt.

V: - Te a műhely védésénél milyen hatást akarsz elérni? Próbálod bemutatni nagyon tudományosan az összes hipotézist, vagy inkább az érdekesebb részekre koncentrálsz? Túl kevés az idő, nem fér bele minden....és mi lesz az elmélettel? Milyen arányban legyen a kutatással?
 - Nekem elég egyszerű elképzeléseim vannak...Igyekszem a stressz ellenére sem lehányni a bizottságot, és innen építkezem felfelé.

Nem mellesleg az életemre jellemző nonstop stressz és szorongás minden szaron tényleg tönkrevágta a gyomrom, úgyhogy javaslom mindenkinek, aki ilyesmire hajlamos, hogy ne tegye, mert higgye el, az a felelés/vizsga/akármi nem éri meg a sok szart, ami utána ezzel jár. (Túdom-túúdom, nem lehet csak úgy kikapcsolni, de ezennel felszólítok mindenkit a relaxációs gyakorlatok végzésére :D)

bepillantás a semmibe

Nem írtam ezer éve, mert sajnos nem sok érdekességet tudok felmutatni. Dolgozgatok, tanulgatok, emellett pedig főállásban betegeskedek (hogy miért, egyelőre rejtély, de szerintem most már allergiát fejlesztettem ki az életre). Az államvizsga ijesztő, senkinek nem javaslom, a labort viszont szeretem...kár, hogy amint megszűnik a hallgatói jogviszonyom, le kell majd lépnem. Nem sok időm van másra sajnos, úgyhogy életem elsivárosodása továbbra is folytatódik, de legalább lennék benne biztos, hogy kapok cserébe egy diplomát...

Csak hogy legyen értelme a posztnak, egy kis érdekesség az általános pszichó berkeiből: a zenészek úgy észlelik az egyes akkordokat, mint az átlagember a beszédészlelésnél a fonémákat. Szerintem ez tök menő.  

Kaptam munkát, vérvételeknél laborasszisztenskedek. Mivel amúgy is állandóan járok, egészen beleláttam eddig is abba, hogy mit kell csinálni és a környezet sem olyan új, valamint elég kényelmes, mert csak két, néha három délelőttöt kell végigdolgozni, és bár nem fizet kifejezetten jól, a délelőttjeimet úgyis csak elcseszem általában.

Másrészt kaptam lehetőséget a gyerekonkológián önkéntes gyakorlatra. Még nem jeleztem vissza, aminek az az elsődleges oka, hogy szörnyen megijedtem, mert nem tudom, hogyan fogom feldolgozni az ottani körülményeket. (És az se segít, hogy elvileg az előző önkéntes elment, megnézte, megköszönte a lehetőséget, és soha többet nem ment vissza.) Az örökkévalóságig viszont ezzel se várhatok, úgyhogy valamikor meg kell ejteni azt a telefont, de elég félelmetes.

Ennyi voltam.

egy újabb félév kezdete

Ahhoz, hogy idén is diák maradhassak - egyebek mellett - fel kell vennem egy tantárgyat pluszban, noha már megvan minden kredit. Ez persze nem lenne gond, hiszen azért egy tárgyba nehezen fogok belehalni, de ugyanazokat a szemeteket hirdették, mint tavaly, és alig találok valamit, ahol a tanár nem utál, a követelmények pedig teljesíthetőek. (Arról, hogy olyan szakterületbe vágjon, ami érdekel, már rég letettem.)

Szeretem én a pszichológiát, de a képzés elszomorító.

BK tábor 2015

Igazából egy sokkal hosszabb és részletesebb bejegyzést kezdtem el írni a táborról, de rájöttem, hogy irreális még az elképzelés is, hogy én azt valaha is befejezem, úgyhogy inkább írok egy rövidebb, de közzétett összefoglalót.
Eltelt ez a tíz nap, nagyon gyorsan, és szörnyen sajnálom, hogy csak eddig tartott. Nem ez volt az eddigi legjobb bk-s tábor, de én a szállás problémái, a bogarak és a meleg mellett is remekül éreztem magam, és őszintén hálás vagyok azért, hogy idén is létrejöhetett, mert nekem ez sok szempontból menedék volt már, mióta bagolyköves vagyok. (Tartsatok nyálasnak, de én soha, sehol máshol nem tapasztaltam még, hogy ennyire elfogadnának a rengeteg hibám meg szarságom ellenére is, és ez általában még jó néhány hónapra feltölt pozitív érzésekkel.)  Sokan voltak újak idén, és eléggé sajnáltam, hogy csak felszínesen ismertem meg őket, néhol a korkülönbség miatt, néhol pedig azért, mert szimplán béna vagyok ismerkedés terén, a régiekkel viszont úgy érzem, hogy sikerült feleleveníteni/elmélyíteni a kapcsolatot, és ennek nagyon örülök :)
Nagyon sok jó óra és program volt idén, nem is tudok olyanra gondolni, ami ne jött volna be egyáltalán, legeslegjobbnak pedig Burci toleranciáját emelném ki, ahol Magyarország egy képzelt háborúba lépett, mi pedig egy tizenéves fiú és családjának döntéseit formáltuk a menekültté válásig, remekül ki volt dolgozva az egész :) Idén sok szállóige is született, mint a - ki várta Harryéket az ötödik könyvben az állomáson? - a metsző szél, vagy például a - mínusz egy pontért segítek: válaszolj a kérdésre!
Összegezve nagyon jól éreztem magam, nagyon jó volt, hogy minden nap legalább húsz öleléssel zárhattam a napot, hogy megbeszéltük Angie-vel sanyarú sorsunk (:D), hogy Shizuval közösen zabkásáztunk, és hogy minden nyomasztó érzést és problémát itthon tudtam hagyni, amelyek így nem nyomták rá a bélyegüket a táborozásomra. Hazafelé még díszkíséretet is kaptam a déli-nyugati útvonalon, így megismerkedhettem személyesen is Runával és Janeyvel, Annával és Lauval pedig ismételten találkozhattam. Őket is nagyon jó volt látni - olyannyira, hogy majdnem el is ment a vonat nélkülem! :D