Elengedhetetlen évzáró poszt

Ez az év is eltelt - szerencsére. Úgy érzem, elég sok megpróbáltatáson vagyok túl, és bár nem vettem sikerrel az akadályokat, valahogy túléltem.
A január-március főként az IT-s melóval telt, ami visszagondolva szörnyű és veszettül megterhelő volt, főleg vizsgaidőszakban - utána egy kicsit könnyebb lett, de szinte rögtön neki kellett esni a műhelymunkáknak, úgyhogy végül fel is mondtam, mert nem bírtam a kettőt együtt, bár ez nem volt elég ahhoz, hogy megmentsem a műhelyeimet és időben végezzek. (Emiatt még mindig utálom magam.) Májusig keményen ment a műhelyezés, ami eredményeképp összesen 178 oldalt adtam át, és mennyit töröltem ki ezen kívül...Bár igazából nem a munka mennyisége volt zavaró, inkább az a borzasztó irányvesztettség, mert alig volt valami támpontunk, és egyébként is szar témákat választottam. Végül viszont mindegyik ötös lett, és csak 1-2 pontot vesztettem. Májusban kaptam új gyógyszert, ami egyelőre csak arra volt jó, hogy hízzak tőle és gusztustalanul kiszáradjon a szám.
Ezt követően szeptemberig kb semmi értelmeset nem csináltam - fejlesztettem némileg a konyhai képességeimet, hülyeségeket olvastam, megnéztem kismillió sorozatot és animét, illetve kellemes önsajnálatba süppedtem, amiért az életem ennyiből áll. A bk-tábor egy színes folt volt mindebben, és kb az év egyetlen igazán pozitív élménye számomra.
Szeptember végén kezdtem el a vérvétel gyereklaborjában dolgozni, amit egyébként nagyon megszerettem, bár azért tegyük hozzá, hogy szinte ingyen csinálom. Rengeteg típusú emberrel találkozok így, és a kommunikációs készségeimet is fejleszti - mint tudjuk, szörnyen fejezem ki magam szóban -, és szerintem egyre jobban "bánok" a gyerekekkel is, kezdem érezni, az egyes életkorokban kb milyen képességeik vannak és mi érdekli őket, és egyébként a megnyugtatásban is egész jó lettem.
Ezen túl csak az államvizsga az, amit említésre méltónak ítélek. Írásbeli-szóbeli; az elsőnél 40 kérdésre van 30 percünk (biizzztoseléglesz), a szóbeli pedig a védésből és tételhúzásból áll, már ha az írásbelin átment az egyén.
Szörnyen gáz lesz, amikor megbukok, de ez már nem az éves összefoglaló része.
Elolvastam 60 könyvet és ezzel a reading challenge-em sikerült teljesíteni, bár tegyük hozzá, nagyrészt szakkönyvek és manga teszi ezt ki, mert sajna annyira fáradt vagyok általában, hogy nincs agyam rendes könyveket olvasni.  Majd jövőre...

Tudom, állandóan nyavalygok, és nekem semmisejó. Mi lenne még itt, ha rendszeresen blogolnék...

Azt hiszem, régóta nem volt olyan rossz évem, mint a 2015 - az már általános, hogy szociálisan meg vagyok lőve, és sok tekintetben menthetetlenül béna/nyomi vagyok, de azt eddig mindig készpénznek vettem, hogy legalább a suliban valahogy ki tudok magamból csikarni egy átlagos eredményt, úgyhogy nem tett igazán jót az önértékelésemnek, hogy bebizonyosodott ennek ellenkezője. Családilag továbbra is tragikus a helyzet, barátilag túl vagyok egy hatalmas csalódáson, párkapcsolatra inkább gondolni se akarok. Menjünk inkább tanulni, és hátha a 2016-ot nem életem leggázabb bukásával fogom kezdeni.

nem vagyok béna!

Az életem néha egészen szürreális fordulatokat vesz. (Sajnos nem írtam a múltkori randimról, mely során a legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor a tetoválásom kapcsán feljöttek a madarak, és a srác is megjegyezte, hogy bizony ő szereti őket. Belül örültem, mert végre hozzáadott valamit a beszélgetéshez, és nem csak én nyomtam a hülyeséget - mivel nem erőlködött túlzottan, hogy gördítse a társalgás gombolyagját -, úgyhogy rögvest meg is kérdeztem, milyen madarakat. A válasz: - Háááááááttt - kicsit nyomta a t-ket a szentem -.....a tyúkokat.
Lehet amúgy ez csak nekem vicces, de a kifejezéstelen arc mögött szarrá röhögtem magam. Sajnos nem ez volt az első, és nem is az utolsó hasonló fordulat a teázással töltött szörnyen hosszú másfél órában.)
Visszatérve a mai napra, alig nyitottam ki a csipám, még a kávéig se jutottam el - de már vettem elő a kognitív tárgyállandóság nevezetű tételem, csak hogy lássátok a szenvedést -, amikor megszólalt a telefon. (A történetben nem az a lényeg, hogy mindezt észrevettem, de kisebb személyes sikerként könyvelem el, mert aki ismer, tudja, milyen gyakorisággal veszem észre/fel a telefont - a szerk.) Csomagot kaptam, nem tudja, hol a ház, valami narancssárga épület előtt áll. Miaszar, nincs is az utcában narancssárga épület, fogalmam sincs hova érkezett, nem is most kellett volna jönniük, nincs is pénzem, ánemgáz. Nagy nehezen felrángatom magamra a világ által látott leggusztustalanabb, kifakult babakék polárpulcsit, ami minden kellemetlen tulajdonsága ellenére nagyon jó meleg, és itthonraúgyisjó, kinézi. Még nagyobb küzdelmek árán pénzt is találtam, úgyhogy mackónadrágosan-polárpulcsisan, anya három számmal nagyobb rózsaszín papucsában kicsoszogok az ajtón, hogy megnézzem, hova is keveredhetett szerencsétlen csomagszállító.
Jé, ott egy narancssárga ház. Tényleg, nyáron átfestették.
 - Na, tudod már, hol laksz? - vigyorog a negyvenes, kopaszodó úr. Elfojtottam a késztetést, hogy megkérdezzem, tudja-e, hogy kell használni a GPS-t. Előszedi a csomagot, kis aláírós kütyüt, nyújtom a pénzt, háddeőnemtudvisszaadni. Fasza, mi legyen, nincs nyitva a környéken semmi, nem tudom felváltani, de ő látott út közben egy Coopot, elvisz kocsival. Magamra nézek, igen, én is arra gondoltam, hogy így menjek emberek közé, arról nem is szólva, hogy különösen szeretek idegen férfiak kocsijába beszállni, kiváltképp, amikor a csomagtérben 7-8 hulla is elfér, ha összehúzzuk magunkat. Oda se neki, államvizsga előtt annyira nem kár elhalálozni, hát menjünk. Nyitnám az ajtót, nem megy. Húzom jobbra, nem megy. Tolom - ki tudja, miféle furfang van az ilyen autóknál -, nem megy. Egy-két perc masszív szenvedés után megelégeli a pasas, kinyitja, én pedig hercegnősen átesek a padlón heverő egyik csomagon. Nem gáz. Szerencsére közel a Coop. Kiszállok - lefelé is átesek valamin - beslattyogok a coopba, szépen felváltom a pénzt, csak tizenöten néznek hülyének a megjelenésemből adódóan, kislattyogok, szállnék be a kocsiba. (Az elhalálozásról eddigre letettem, nem tartottam valószínűnek, hogy igazán számítana neki a pénzfelváltás ebben az esetben. Kicsit talán sajnáltam is.) Nyitnám, nem megy. Húznám...stb. Kinyitja. Beszállok, kivételesen nem esek át semmin. Elindulunk, ölembe dobja az aláírós kütyüt, de hiába nézem, nem látom rajta a tollat. Ott az oldalán. De hol. Csak tépd le. De hol? Hát az oldalán. De... Addide.
Miután sikerült a nevemből olvashatatlan krikszkrakszot gyártani, meg is érkezünk a ház elé, átadja a csomagot, kifizetem.
 - Hát ez már felért egy randival! - vigyorog, integet, elhúz.
Nem vagyok béna. Áááááá.

terror

Utálom, hogy nem vagyok se elég vonzó, se elég kedves ahhoz, hogy a vizsgabizottságra jó első benyomást tegyek - sajnos az agyam már feleennyi anyagnál véget ért, így arra nemigen lehet számítani. (És mint megtanultuk a szociálpszichológia negyedik tételéből, az első benyomások anyaga szinte kizárólag a fizikai vonzerőből származik amúgy is.) Ezen felül mivel nem sok önbizalmat sikerült magamra kaparnom az évek során, illetve a tekintélyszemélyek többségétől ok nélkül is félek, valószínűleg az első kemény tanári pillantást követően vagy elsírom magam, vagy kimegyek a teremből. Ez pedig, mint tudjuk, kicsit megnehezíti a dolgokat.

Összefoglalva: nemhogy nem tudok lószart se, még elhitetni se fogom tudni (pedig az általában megy. Elképesztő mennyiségű bullshit képes elhagyni a számat felelet közben).

Nyönyönyönyönyö ._.

Kis érdekesség a pszichológia világából: az intelligencia nemek közötti különbségeinek kutatása lényegében abból áll, hogy a sok okos férfi tudós igyekszik bebizonyítani, a férfiak felsőbbrendűek és okosabbak a butuska, hisztériás női társadalomnál. Sajnos ezen próbálkozásuk mindannyiszor csúfos kudarcba fulladt.

V: - Te a műhely védésénél milyen hatást akarsz elérni? Próbálod bemutatni nagyon tudományosan az összes hipotézist, vagy inkább az érdekesebb részekre koncentrálsz? Túl kevés az idő, nem fér bele minden....és mi lesz az elmélettel? Milyen arányban legyen a kutatással?
 - Nekem elég egyszerű elképzeléseim vannak...Igyekszem a stressz ellenére sem lehányni a bizottságot, és innen építkezem felfelé.

Nem mellesleg az életemre jellemző nonstop stressz és szorongás minden szaron tényleg tönkrevágta a gyomrom, úgyhogy javaslom mindenkinek, aki ilyesmire hajlamos, hogy ne tegye, mert higgye el, az a felelés/vizsga/akármi nem éri meg a sok szart, ami utána ezzel jár. (Túdom-túúdom, nem lehet csak úgy kikapcsolni, de ezennel felszólítok mindenkit a relaxációs gyakorlatok végzésére :D)