hosszú-hosszú poszt

A múlthetem többnyire rohanással telt - mint már tavaly és azelőtt is, most is részt vettem a Dics-Suli nevű keresztény rendezvényen, ahol a programok látogatása mellett egy kis bódéban árultuk Petrával a pólókat, CD-ket és társaikat. (Önkéntesen, szóval nem fizetésért.) Elég komoly meló volt, mivel rengeteg pénz futott át a kezeim között, nagyon sok idióta helyzetet kellett megoldani
( - Ebből a pólóból van L-es?
 - Nem, sajnos abból már elfogyott az összes.
 - De biztos nincs L-es?
 - Biztos.
 - És L-es van?
 - Nem, sajnos továbbra sincs.
 - Azért megnézem. * feltúrja az egészet.* - Nahát, nincs egy darab L-es se!
 - Nahát.)
de összességében akármilyen fáradt is voltam, azért jó volt, mert Petrával elhülyéskedtünk, plusz a szemközti asztalnál regisztrált Zsuzsi és Eszti, szóval jól elvoltunk. A programok - főleg az estiek - zseniálisak voltak, de mivel felteszem, senkit nem érdekelnek hitéleti áttöréseim, ezeket inkább nem részletezem.

Ugyanezen a héten reggeleimet egy kislánnyal töltöttem, akit az uszodába vittem, hogy segítsek neki a gyógytornában - ergó én is szervesen részt vettem a dologban. Mindenki, aki marginálisan is ismer, tudja, mennyire utálom az ilyesmit, és nem is vállaltam volna el, ha lett volna más lehetősége a családnak, de senkit nem tudtak keríteni ilyen rövid idő alatt (az anyuka valamire nagyon csúnyán allergiás lett hirtelen), és mivel a lányka agyvérzéssel született, nagyon fontos volt, hogy tudja ezt csinálni...én meg ezek ismeretében nem tudtam nemet mondani, lévén szindrómás segítő vagyok, mint azt valaki egyszer már megfogalmazta szépen. Nem volt tragikus élmény, de továbbra is borzalmas érzésekkel járt a dolog, úgyhogy ebből se csinálunk rendszert, és őszintén örülök, hogy vége.
Lizi eleinte sokat pityergett - néha attól tartottam, hogy megemeljük a vízszintet :P -, de mivel tudtam, hogy ez nem arról szól, hogy én milyen vagyok, hanem az ő tőlem független félelmeiről, próbáltam nem nagyon magamra venni, hogy feleslegesen igyekszek mindenfélével mosolyt csalni az arcára...és gigantikus sikerként könyveltem el, amikor végre sikerült ^^ A hét végére olyan világraszóló cimborák lettünk, hogy megkért, menjek el hozzájuk és kiszedte az apukája kezéből a cuccát, mert inkább velem szeretett volna öltözni. (Ha ez most banálisnak tűnik, több időt kell kicsik körül töltened :P) Általában egyébként azt hitték, ő is, és a húga is az én gyerekem, mert eléggé hasonlítunk - ugyanolyan színű szem és haj mindhármunknál -, és még az edző is meg volt arról győződve, hogy legalább tesók vagyunk, csak mert az anyukával ő már találkozott. Hát őő. XD A "csókolom, meg tetszik tudni mondani, hogy..." kezdetű mondat után már csak az kellett, hogy egy hatéves gyerek anyjának nézzenek XD

A kezelések és a fehérjementesítés úgy tűnik, működik és tényleg megtaláltuk a dolog nyitját - elég szkeptikus vagyok ahhoz, hogy ez semmiképp ne lehessen placebohatás, és már ez a kis javulás is nagyon jól esik, bár még mindig eléggé kétlem, hogy valaha is meg tudok szabadulni ettől a dologtól. Ami pedig azokat illeti, akik notórius "úgyse-fog-sikerülni" vagy "eznemtudományúristenmilesz" monológokkal tömték a fejemet, köszi, a negativitás és kétségek felhozatala egyedül is megy, nem igényelem a hatalmas lelki támogatást.

Továbbá a book challenge listámat kicsit módosítgattam, lévén két könyvet nem találtam meg se neten, se könyvtárban, megvenni meg nemigen fogom őket, a feketerigóhoz meg nincs kedvem, úgyhogy a következőképpen fog alakulni a dolog:
1. Maggie Stiefvater: The Scorpio Races
2. Megan Whalen Turner: The Thief
3. Wolfgang Herrndorf: Csikk
4. Indra Sinha: Valamikor ember voltam
5. Lionel Shiver: We Need to Talk About Kevin

after the rain there will always be the sun

"It has been said, that "time heals all wounds". I do not agree. The wounds remain. In time, the mind, protecting its sanity, covers them with scar tissue and the pain lessens. But it is never gone."

Rose Kennedy

Az ezeréves rejtély megoldása

Mivel a tradicionális orvostudomány továbbra sem rendelkezett értelmes magyarázattal arra, hogy mitől van ennyi szebbnél szebb kiütésem, elmentem egy egészségcentrumba kivizsgálásra (ami már önmagában annyiba került, hogy majdnem elsírtam magam, és akkor még a kezelés el sem kezdődött...nem tudom mi lesz velem, ha nem kapok munkát), ahol végre kisült, hogy a probléma ott van, hogy a szervezetem nem tudja felszívni a fehérjéket, ami rengeteg toxint eredményez, ezért vannak kiütéseim és szoktam minden egyértelmű ok nélkül rosszul lenni. Namármost, ennek egyenes következménye, hogy ha ezt nem szeretném, hogy így legyen, minden fehérjétől meg kell szabadulni az étrendemben, és noha örülök, hogy kiderült végre, mi a baj, ez horribilis. Nem lehet enni halat, húst, búzaféléket, szóját, rizsféléket, tojást, tejet-tejtermékeket, nyilván cukrot-csokit-fagyit-turmixokat semmi ilyet, de még krumplit vagy alkoholt se, meghatározatlan ideig. Ez így nem sok mindent hagy a pakliban, és mivel már kb 14éves korom óta nonstop diétázok, kicseszettül unom. (És egyébként gáz is, mert egyszerűen képtelen vagyok több napra elmenni bárhova, mert már eddig se nagyon tudtam megoldani a kajatémát, így még kevésbé fogom tudni.) Persze ezeknek vannak növényi helyettesítőik, de az meg már végképp nem az én kategóriám...(csak viszonyításképpen: egy liter kókusztej 900 forint.) Szóval, a következő időszak már csak ebből a szempontból is remek lesz, mert igen, amikor éveken keresztül nem eszel semmi olyat, amit szeretnél, és legtöbbször a "szar, de ehető" és az "ezt már én se bírom elviselni" ízkategóriákban tudsz válogatni, ez probléma.

Csínytelenség letudva

Hétfőn végeztem a vizsgaidőszakkal. Lehetett volna jobb - az eredménnyel abszolút nincs bajom, de az utolsó alkalommal bántotta az igazságérzetemet, hogy szóról szóra tudtam a kiadott anyagot és utánaolvastam, de a tanár nem adta meg a jobb jegyet, mert nem tudtam válaszolni egyetlen kérdésére, amit ez nem fedett le, és egyébként még máskor sem vettünk, de két év egyetemi élet elég volt hozzá hogy megtanuljam leszarni az ilyesmit. (Bár ami zavar egyébként, hogy ez a kérdés a felelet közepén hangzott el, és ezt követően amíg beszéltem végig netezett és a legkisebb jelét sem adta, hogy bármi is eljut hozzá abból, amit mondok :P)

Az állás: három négyes (klinikai és egészségpszichológia, pszichológiai statisztika 3, általános és kísérleti 4), tizenkét ötös (általános és kísérleti 5, a neuropszichológia alapjai, személyiséglélektan 4, szociálpszichológia 2, az iskolapszichológia alapkérdései, segítő kapcsolatok, módszertan 2, sportpszichológia, klinikai diagnosztika, személyiségdiagnosztika, általános és kísérleti gyakorlat, pszichológiatörténet).

Ez átlagban 4,8, kreditben 41 (ami felháborítóan kevés ennyi tárgyért -.-"). Tartalmazott 8 elméleti vizsgát, 4 gyakorlatit, 2 kísérletet, 8 beadandót, 4 előadást, megszámolhatatlan mennyiségű zh-t, kialvatlan éjszakát és felvett tesztet.

Ezeket a hülyeségeket figyelmen kívül lehet hagyni, de le kellett írnom ahhoz hogy úgy érezzem, lezártam a félévet. :) Nehéz szülés volt, de alapvetően szórakoztatóbb, mint az eddigiek.

Amit biztos megtanultam....öngyilkossági veszély vizsgálata:
 - direkt kérdésre a beteg sírni kezd.

Holnap megyek állásinterjúra. Egyelőre még azt se tudom eldönteni, mit vegyek fel, hát még azt, hogy mit mondjak majd...