update, de nem norbi

•  felmondtam a munkahelyemen, mert szörnyű volt, sportot űztek abból, hogy a képembe hazudjanak a béremről és ilyen dolgokról, plusz soha nem tartották magukat a megállapodásunkhoz
•  valószínűleg nem fogok soha "meggyógyulni", hiába cseszte tönkre a gyógyszer az ízületeimet - és bár a diétákhoz már megtanultam alkalmazkodni, asszem a hátramaradt hegekhez nem fogok tudni (és most nem költői próbálok lenni)
• nincs kedvem felvételizni, vagy úgy alapvetően egyetemre járni, de persze ennek ellenére fogok, csak már jó előre utálom, nehogy kiessek a gyakorlatból szeptemberre
•  az emlegetett tönkrement ízületeknek köszönhetően nem tudok semmit sportolni, szóval szerencsére még jól meg is híztam (yaaay!) - kíváncsi vagyok, mit adhatnék még le a mostani kajalehetőségeimből a "fogyózás" szent szellemében, de van egy olyan érzésem, hogy nem sok mozgásterem maradt
•  olyan jó a hangulatom, hogy nemcsak időm nincs olvasni, türelmem, és kedvem se, szóval szerintem a reading challenge-et idén inkább passzolom
•  úgy összességében remekül megy már megint minden

hinnye, már március van

Nahát, hogy elszaladt az idő, és észre se vettem, hogy nem blogoltam.
Kiosztották a diplomámat, és mivel a sorrendet a jegy minősége szerint, majd betűrendben állapítják meg, elsőként vettem át. (Ez nem kis stresszel járt amúgy nekem, mert hát ilyenkor még mindenki figyel, és amúgy se mondták el rendesen, hol merre kell menni meg vonulni, nekem pedig nem volt kiről másolnom.) És itt egy kép, ami nagyon szépen megmutatja, barátnőmmel hogy végigpofáztuk az egészet (a bal első két üldögélő vagyunk mi).

Azóta főként munkát szeretnék találni erre a fél évre. Több interjúra is visszahívtak, s legutóbb a nemnevezemnevén étteremben voltam. Két próbanapot éltem túl 14 órás műszakban - ahol egy percet sem ülhettünk, természetesen -, s bár a munka önmagában is megterhelő volt, igazából nem amiatt mondtam vissza, hanem az elképesztően megalázó bánásmód miatt, amit az egyik kollegina tanúsított. (Példaképp: meggyanúsított mindenféle hazugsággal, nem egy ponton kritizálta az intelligenciámat, és sportot űzött abból, hogy percenként belém kössön.)
A keresés továbbra is tart.
Ami minden egyebet illet, elég nehezemre esik pozitívnak maradni, de csináltam spenótos-gombás tofut, és meglehetősen jó lett ^^ (note: ez volt az első találkozásom a tofuval :D) Emellett visszaállítottam a goodreadses book challenge-emet 70 könyvről 65-re, ugyanis szeretném elolvasni a Háború és békét, de kissé...khm...nagy lélegzetű.

Elengedhetetlen évzáró poszt

Ez az év is eltelt - szerencsére. Úgy érzem, elég sok megpróbáltatáson vagyok túl, és bár nem vettem sikerrel az akadályokat, valahogy túléltem.
A január-március főként az IT-s melóval telt, ami visszagondolva szörnyű és veszettül megterhelő volt, főleg vizsgaidőszakban - utána egy kicsit könnyebb lett, de szinte rögtön neki kellett esni a műhelymunkáknak, úgyhogy végül fel is mondtam, mert nem bírtam a kettőt együtt, bár ez nem volt elég ahhoz, hogy megmentsem a műhelyeimet és időben végezzek. (Emiatt még mindig utálom magam.) Májusig keményen ment a műhelyezés, ami eredményeképp összesen 178 oldalt adtam át, és mennyit töröltem ki ezen kívül...Bár igazából nem a munka mennyisége volt zavaró, inkább az a borzasztó irányvesztettség, mert alig volt valami támpontunk, és egyébként is szar témákat választottam. Végül viszont mindegyik ötös lett, és csak 1-2 pontot vesztettem. Májusban kaptam új gyógyszert, ami egyelőre csak arra volt jó, hogy hízzak tőle és gusztustalanul kiszáradjon a szám.
Ezt követően szeptemberig kb semmi értelmeset nem csináltam - fejlesztettem némileg a konyhai képességeimet, hülyeségeket olvastam, megnéztem kismillió sorozatot és animét, illetve kellemes önsajnálatba süppedtem, amiért az életem ennyiből áll. A bk-tábor egy színes folt volt mindebben, és kb az év egyetlen igazán pozitív élménye számomra.
Szeptember végén kezdtem el a vérvétel gyereklaborjában dolgozni, amit egyébként nagyon megszerettem, bár azért tegyük hozzá, hogy szinte ingyen csinálom. Rengeteg típusú emberrel találkozok így, és a kommunikációs készségeimet is fejleszti - mint tudjuk, szörnyen fejezem ki magam szóban -, és szerintem egyre jobban "bánok" a gyerekekkel is, kezdem érezni, az egyes életkorokban kb milyen képességeik vannak és mi érdekli őket, és egyébként a megnyugtatásban is egész jó lettem.
Ezen túl csak az államvizsga az, amit említésre méltónak ítélek. Írásbeli-szóbeli; az elsőnél 40 kérdésre van 30 percünk (biizzztoseléglesz), a szóbeli pedig a védésből és tételhúzásból áll, már ha az írásbelin átment az egyén.
Szörnyen gáz lesz, amikor megbukok, de ez már nem az éves összefoglaló része.
Elolvastam 60 könyvet és ezzel a reading challenge-em sikerült teljesíteni, bár tegyük hozzá, nagyrészt szakkönyvek és manga teszi ezt ki, mert sajna annyira fáradt vagyok általában, hogy nincs agyam rendes könyveket olvasni.  Majd jövőre...

Tudom, állandóan nyavalygok, és nekem semmisejó. Mi lenne még itt, ha rendszeresen blogolnék...

Azt hiszem, régóta nem volt olyan rossz évem, mint a 2015 - az már általános, hogy szociálisan meg vagyok lőve, és sok tekintetben menthetetlenül béna/nyomi vagyok, de azt eddig mindig készpénznek vettem, hogy legalább a suliban valahogy ki tudok magamból csikarni egy átlagos eredményt, úgyhogy nem tett igazán jót az önértékelésemnek, hogy bebizonyosodott ennek ellenkezője. Családilag továbbra is tragikus a helyzet, barátilag túl vagyok egy hatalmas csalódáson, párkapcsolatra inkább gondolni se akarok. Menjünk inkább tanulni, és hátha a 2016-ot nem életem leggázabb bukásával fogom kezdeni.

egy újabb félév kezdete

Ahhoz, hogy idén is diák maradhassak - egyebek mellett - fel kell vennem egy tantárgyat pluszban, noha már megvan minden kredit. Ez persze nem lenne gond, hiszen azért egy tárgyba nehezen fogok belehalni, de ugyanazokat a szemeteket hirdették, mint tavaly, és alig találok valamit, ahol a tanár nem utál, a követelmények pedig teljesíthetőek. (Arról, hogy olyan szakterületbe vágjon, ami érdekel, már rég letettem.)

Szeretem én a pszichológiát, de a képzés elszomorító.

kiüresedtem

Meglepő szinten nem vagyok képes arra, hogy bármit is kezdjek magammal. Semmi nem köt le igazán, még azok a dolgok sem, amiket egyébként szeretek csinálni, és pillanatnyilag nem érdemes munkát keresnem, mert júliusban és augusztusban is van programom, és még a műanyaggyáras melóknál is egy héten legalább egyszer meg kell jelenni, szóval nem igazán férnek össze, és mivel soha nem csinálok semmit, erről a két dologról nem akarok lemondani. Valahogy totál kiüresedett az életem az utóbbi egy-két évben, és nem tudom mivel megtölteni, mert olyan szinten tönkrevágta a suli - és én - a kapcsolataimat, hogy teljesen egyedül maradtam, és még ha el is megyek valahova, vagy el is kezdek beszélgetni valakivel, csak a többiek és a köztem húzódó távolságot érzem, de azt borzalmasan. Jelentkeztem gyakornoki/önkéntes munkára szakmai területen és kevésbé szakmai területen is, de nincs szükség a segítségre - a képzetlenre legalábbis -, ezért már ott tartok, hogy két-három órás sétákra megyek naponta, csak hogy teljen az idő, és már az is megfordult a fejemben, hogy lassan elkezdek készülni a januári államvizsgára, mert megbomlok a semmittevéstől, és legalább lennének rendes tételeim. (Különös módon a regényolvasást és a sorozatnézést is tehernek érzem fene jó dolgomban, a házat kitakarítottam többször is, a konyhában lévő összes fűszert meg minden ilyen hülyeséget rendszereztem, minden fiókom és ruhaszekrényem tartalmát átszelektáltam, lassan még nekilátok vajat köpülni, hogy teljen az idő, tehát tényleg semmi nem maradt.)
Egyszóval szépen lassan megőrülök.

Hogyan írjunk szakdolgozatot

Step1: jöjj rá, hogy a hetek keserves munkájával felvett (1330 oldalnyi) és kézzel bevitt adatok statisztikailag nem megbízhatóak, nyöszörögj fél órán keresztül és hamisítsd meg a felét.
Step2: veszíts el minden reményt, amikor rájössz, hogy noha az adatok megbízhatóakká váltak, így semmi értelmes következtetést nem lehet levonni, mert nem tükröznek tényleges különbségeket a csoportok között.
Step3: sírj sokat.

történtek dolgok

Mégpedig az, hogy felmondtam a munkahelyemen. Elég impulzív döntés volt, de egyébként a döntéseim kilencven százaléka úgy szokott kinézni, hogy átgondolás nélkül gyorsan leteszem valami mellé a voksom, aztán öszvéri makacssággal tartom magam mellette, és igyekszek nem beledögleni. Nagyon jól esett egyébként megtenni, mert minden bátorságomra szükség volt ahhoz, hogy egyáltalán hozzá merjek szólni a főnökömhöz, úgyhogy ezt is felírhatom a "szörnyű, de nem halálos" listára, és azért nagy megkönnyebbülést jelentett. Persze most, hogy rájöttem, nem leszek kész március végéig a műhelyeimmel, tehát nem végzek idén, meglehetősen kézzelfogható a megbánásom, de mivel szerintem a munkatársaim nagy része hülye kiscsajnak nézett, ez legalább nem terheli azt a csinos kis drótkerítés lelkem.
Közben elmentem már egy suliba kérdőívet kitöltetni - azért csak egybe, mert sorra mondják vissza, akik megígérték, hogy segítenek, szóval nem is értem, miért csoda a patológiás bizalmatlanságom az emberek felé -, és elég rossz volt, mert nagyon elhúzódott, és amúgy is hülyeség az egész, amit vizsgálok, és a diákok is leszarták az egészet, szóval tiszta pozitív élménnyel zárhattam a napot. (Visszacsatolás az impulzív döntéseimhez - vajon miért kellett hasraütésszerűen ráböknöm erre a témára, mondván majdezbiztosjólesz? És amikor rájöttem, hogy nagyon nem, miért nem változtattam meg?)
Nem tudom amúgy, mi segíthetne a kedvemen, mert szörnyen unalmas lehet állandóan a negativizmusomat olvasni, de őszintén mondom, hogy ha tudnék vele csinálni valamit, csinálnék. Szóval sajnálom és légyszi ne utáljatok nagyon.

elkezdődött a hatodik félév

Vége a félévnek, yay. 4,94-es az átlagom, és végre az első műhelymunkám megvan nagyjából. Már csak 80 oldal van hátra a többi háromból, wu-hú. Tiszta játék és kacagás heti 37-38 óra meló mellett.

Évkezdés

Újabb vad izgalmakat rejtő félév vette kezdetét a debreceni pszichológia szakon, ahol reflektálva a hallgatók 80%-os klinikai érdeklődésére, idén sem hirdették meg a klinikai tantárgyakat. Ennek fényében bár sokan nem tudjuk, miért jöttünk erre a szakra, azért szorgalmasan készülünk, hátha a kilencéves képzés végefelé tudunk valami olyat is tanulni, ami nekünk is releváns. Pozitívum, hogy ha végzek a félévvel, az összes kreditem meglesz, és csak a négy műhelymunka marad a következőre, némi államvizsgával fűszerezve. Pozitívum, hogy kaptam munkát egy ruhaboltban, szóval már nem kell tizenkét órát állnom a műanyaggyárban és bűnbánást tettetve hallgatni, hogy ordítoznak velem, amiért a fóliázógép ismerete nem képezte eddigi tanulmányaim szerves részét (meglepődtetek, mi? :D), így nem tudom magamtól, hogy kell használni. Negatívum, hogy sulival nehezen összeegyeztethető, de valamit majd kitalálok. Negatívumabb, hogy a kettő kombója helyett inkább csak döglenék és idióta ponyvaregényeket olvasnék, mert máshoz nincs énerőm.

Közben egyébként huszonegy lettem, ami egy olyan tény, ami meglehetősen észrevétlenül suhant el a családom mellett.

Rájöttem, hogy nem akarom befejezni a sulit. (Gondolom rajtam kívül mindenki hamarabb rájött abból, hogy mindig milyen kellemesen nyilatkozok róla.) Szép lenne, ha nálunk a BA érne bármit is, mert másfél évet még csak kihúznék valahogy, de három és felet nem fogok, plusz a szakképzések tömkelege - ami további négy évet jelent - nem dobja fel a dolgot.  Egyébként sincs hozzá érzékem, és nem is vagyok olyan állapotban, hogy bárkinek is tudjak segíteni; ha más nem, arra mindenképpen jó ez a szak, hogy az ember ráébredjen, mekkora adag szarból van összetákolva az élete, annak meg abszolút nincs értelme, hogy vak vezessen világtalant. Ha tudtam volna, hogy milyen szinten benne van ebben az egészben a terapeuta személyisége (mert az, hogy legyél kedves-türelmes-elfogadó, csak a jéghegy legteteje), soha nem adom be a jelentkezést erre a szakra, mert olyasmit igényel, amilyen nem vagyok, és nem leszek.
A baj csak, hogy másmilyen se. Nem azért nem merült fel nálam másik szak, mert ez volt számomra a világ közepe, hanem mert nincs semmi más, amit szívesen csinálnék, és ugye mint kiderült, ezt se. (Nem mintha egyébként lenne rá lehetőségem, hogy rendes MA-t végezzek, de ebbe most nem akarok belemenni.) A lényeg, hogy az életem minden terén meg vagyok lőve, lévén azon túl eddig se sok pozitívumot tudtam felvonultatni, hogy felvettek az egyik legmagasabb pontszámú szakra és csinálom és működik, de ez nem ellensúlyoz semmit. Csak legfeljebb elveszi az időt attól, hogy végiggondoljam, merre haladok, mert nem tetszene a válasz. És nehéz úgy végigülni és teljesíteni minden egyes nap minden gyakorlaton, hogy az ottlétnél csak azt utálod jobban, amikor hazajössz.

És holnap délután megyek interjúzni - mégis minek -, és még egy darab kérdésem sincs, mert mások helyett javítok vizsgát BK-n, meg idióta kísérleteket programozok le, aminek szintén semmi értelme. De biztos sokat tanulok azzal hogy órákon keresztül olvasom a scriptet és vesszőket meg relációs jeleket javítgatok.

on particularly rough days

finals

beosztásom:

12.04. személyiséggyak előadás
12.06. ált3 beugró pt. 1
12.10. módszertan vizsga pt. 1
12.11. szemgyak előadás
12.12. biosz vizsga
12.17. statisztika vizsga
12.17. szociálpszichó beugró pt. 3
12.18. ált3 beugró pt. 2

Már olyan szinten vagyok, hogy személyiséggyakon amikor a tanár beszólt, majdnem elbőgtem magam, és egyébként is, folyamatosan kiabálni meg veszekedni akarok mindenkivel. A környezetem biztos értékeli.

Nem ez a baj egyébként. Mármint igazából abszolút leszarom a vizsgákat, megteszem ami tőlem telik, onnantól kezdve meg nem stresszelem magam semerre (ami egyébként gigantikus lépés tőlem, légyszi tapsoljatok meg), de abszolút nem érzem semminek az értelmét, és az ilyen célnélküliség ingerültté tesz. Keresnem kéne valami harcművészetet, hogy kipüfölhessem magamból a feszültséget...vagy elmehetnék terápiára, lévén nem túl normális, ha az ember reggelente húszperces remegéssel nyitja a napot. Hasonló árban van a kettő, kár, hogy egyikre sincs pénzem, még ruhát se tudok venni. Várom már, mikor lesz tüdőgyulladásom a vékony kabát-lyukas csizma kombóból.

Tudom, hogy nincs család, ahol a két gyereket ugyanúgy kezelik - és nem is kell őket ugyanúgy kezelni, bár elég közkedvelt tévedés ennek a hirdetése -, de azért van némi különbség, hogy míg bátyámnak lakása van Pesten és közel egymillió forint elment a tandíjára, arra nem volt pénz, hogy én elmenjek innen amikor elkezdtem az egyetemet, és arra sem lesz, hogy mesterképzésre elköltözzek, akár koliba, nekem tök mindegy lenne.
Ja, hogy Debrecenben nincs olyan képzés, amilyet én szeretnék végezni? Too bad, meg kell tanulni kompromisszumokat kötni.

Konklúzió: lehetőségem van iskolai tanácsadóvá válni, vagy munkapszichológusként végezni a világ legunalmasabb szakmáját.
Hirtelen annnnnnnnnyi motivációm lett a vizsgaidőszakhoz.
Utóbbihoz egyébként hozzáfűzném, hogy bár január hatodikán kezdődik hivatalosan, jövőhéten is írok két vizsgát, majd az azutáni héten is, mert mégis kit érdekel, hogy mellette gyakorlatra kell járni, előadásokat kell tartani, kísérletet megtervezni és osztódni, mert sajnos még nem tanultam meg egyszerre két helyen is számot adni a fantasztikus tudásomról, amit természetesen megszereztem, mert éppenséggel este tizenegy és hajnali öt között nem volt jobb dolgom.

Miért ne érezném jól magam?

ciántablettát, köszönöm.

És a következmény.

• Én: basszus Vica

  álmomban az volt a problémám, hogy egy angol poénon röhögtem

  de nem tudtam megmutatni anyának, mert nem tud angolul XD

  és a poén: I want to stop thinking, but I Kant

  WTF is wrong with me

  XD
• Vica: :D:D

  te totál beteg vagy

  ezért nem pihentet az alvás

  mert olyankor is ilyen hülyeségek járnak a fejedben

  
  

Helyzetek

 - továbbra sincs gépem
 - vettem gránátalmát <3
 - csütörtökön megint műtik a fogam
 - elolvastam az Insurgentet és tetszett ^^
 - október kicsinált érzelmileg
 - nincs társasági életem. meg amúgy semmilyen. még virtuális se.
 - nem tudom, mi a *insert tetszőleges káromkodás* keresek ezen a szakon
 - le tudok futni 10 km-et
 - tetszik a német, és ebben még legalább egy minimális sikerélményem is van
 -  kezdek komoly utálatot kifejleszteni a kávé iránt
 - megismertem közelebbről egy csomó csoporttársamat, akivel eddig annyira nem voltam jóban, és tökre csípem őket ^^
 - nevezhetek a világ legunalmasabb előadása címért, melyet negyven percben fogok prezentálni Temperamentum és karakter - Cloninger pszichobiológiai modellje néven
 - akármennyire is utálom ezt mondani, jobban érzem magam tejtermékek nélkül, és ez szar, mert ha nem érezném jobban magam, akkor újra ehetném őket
 - egyre hülyébb vagyok, de komolyan. Vicával többnyire a padon fetrengünk a röhögéstől.
 - nemsokára kísérletet fogok vezetni. kíváncsi vagyok, honnan lesz egy 30fős reprezentatív mintám.
 - elmegyek inkább zuhanyozni.
 - már csak 8 könyv, és elérem a kitűzött célomat ^^

mental breakdown

Tegnap este kaptam egy enyhe ideg-összeroppanást (vajon erre miért mondjuk, hogy kaptam?  nem mintha arról lenne szó, hogy mentem az utcán és valaki rám ragasztotta) konkrétan úgy ok nélkül. Jó volt, élveztem. x"D

what the hell

Pillanatnyilag utálom az életem.
Reggel belekezdtem egy könyvbe, volt néhány fejezet benne az önértékelés fontosságáról, és elhatároztam, hogy megpróbálom megvalósítani a leírtakat.
Then, life happened.

you are more than the sum of your past mistakes

Örülök, hogy vége ennek a hónapnak; ennyi bőven elég volt belőle.

You are more than the choices that you've made,
You are more than the sum of your past mistakes,
You are more than the problems you create,
You've been remade.

'Cause this is not about what you've done,
But what's been done for you.
This is not about where you've been,
But where your brokenness brings you to

This is not about what you feel,
But what He felt to forgive you,
And what He felt to make you loved.

Óda a neptunhoz, avagy kálváriám története

Két óra negyven perc alvás után az ember lánya a fizikai törvényeket meghazudtolva kirugdossa önmagát az ágyából, és valamivel hajnali öt után beül a gép elé, hogy megnyissa a Neptunt. Nem hisz a saját szemének, mikor az oly sokak által gyűlölt rendszer első próbálkozásra beengedi, úgyhogy szorgosan kattintgat reggel hétig, amikor is szerencsesorozata véget ér, s azzal kénytelen szembesülni, hogy kiléptették, ő pedig mit sem tehet mindez ellen. A következő egy órát jelszógépeléssel és folyamatos fohásszal tölti, ám ez sem segít, elkezdődik a tárgyfelvétel, ő pedig Neptunon innen s túl egy pillanatra se látja a kurzusait, ellenben a főoldalon lévő négy fiatal irreálisan széles vigyorát kedve volna letörölni egy shotgunnal. Fél órával a kezdés után üresedik egy hely, a Nemes Rendszer pedig megengedi neki, hogy elfoglalja, és nekilásson a félév aktiválásának, továbbra sem engedve a dicső tárgyak megpillantását, de a beiratkozás gyorsan megy, így a nullák és egyesek tengerében süvítve nekilát összekaparni a maradékokból egy órarendet. El sem hiszi, hogy az egyik kedvenc tanáránál van még hely a gyakorlaton, úgyhogy remegő kézzel pipálja be a kis rubrikát, ám a Neptun sem hazudtolja meg önmagát, röhögve közli, hogy hiba történt, forduljon a TO-hoz, ha ez nem tetszik. A következő négy-öt tárgynál ugyanezt a keringőt járják, míg végül megtörik a jég, és sikerül minden kijelöltből szert tenni egy-egy tárgyra, mindössze öt-hat ütközéssel, a választhatóakból pedig sajnos nem jutott, de végtére is ki akarna klinikai gyermeklélektant tanulni, az csak az egyik legérdekesebb előadás az egész szakon. Elgondolkozik rajta, vajon miért csak negyven helyet hirdetnek nyolcvan főre, majd lőállásba helyezkedik, és miközben szaktársai is variálják az órarendjüket, a megüresedett helyeket olyan gyorsan happolja el, mint ahogy Perselus Piton fut, ha samponnal kergetik. Kitartó munkájának köszönhetően már csak négy tárgy hiányzik a boldogságához, így - mivel közben a Neptun továbbra is igen melegen ajánlgatja a lehetőséget -, felveszi a kapcsolatot a TO-val bővítés tekintetében. Tíz körül jár az idő, a tanulmányi osztályon pedig lényegében megkérik, hogy a tantárgymódosítási kérvényét dugja fel magának oda, ahová szeretné, és egyébként sem a TO foglalkozik az ilyesmivel, úgyhogy a vereségtől kissé csüggedten, de törve nem, a szóban forgó összes tanárnak ír egy-egy e-mailt, hátha bővítenének néhány fővel. Hiú remény, ehhez sajnos egyikőjüknek sincs jogosultsága, úgyhogy tizenegykor elnapolja a problémát, és eltöpreng rajta, a tavalyi felvehetetlen tárgyaihoz hozzáadva a mostaniakat vajon hány év csúszásra számíthat. Miután a válasz firtatása nem esik jól a lelkének, elmegy olvasni.

Őszintén...

...hogy lehetnek az emberek ennyire érzéketlenek? miért nem számít soha a másik?