Nick Vujicic előadásán voltunk, amiről fogok írni, de a hazaút is egy külön történet, amivel kezdem, mert még friss az élmény. Botor módon visszautasítottam, hogy Vicáék hazavigyenek, úgyhogy szépen megvártam az utolsó buszt és fel is szálltam rá, csakhogy félúton szólt a sofőr, hogy amúgy ez a busz eddig megy, csak nem írták még át a táblát. Pislogtam rá nagy szemekkel, hogy most komolyan azt kéri-e, hogy szálljak le és sétáljak haza (ami, megsúgom, nem volt közel), így nagy kegyesen megengedte, hogy még egy kicsit maradjunk egy másik lánnyal - összesen ketten voltunk -, mert úgyis arrafelé ment a garázshoz, és akkor ahol lefordulna a busz, kitesz minket. Oké, ez meg is történt, kicsit félve leszálltunk, elvégre éjfél volt, és tudtam hogy még veszett sokat kell gyalogolni, de a buszon se maradhattam, a lány meg a telefonjával babrált valamit, úgyhogy magamban elindultam egyenesen, mert a sofőr azt mondta, arra kell menni. Járda nincs, földút van az úttest mellett, utcalámpa elvétve, csak hogy fokozza a hangulatot, és egyébként még csak nem is lakóházak mellett mentem, hanem a gyárak meg az üzemek szó szerint fölém magasodtak - mindezt teljesen egyedül, rajtam kívül egyetlen lélek sem volt az utcán. Eszembe jutott, hogy milyen jó is, hogy Debrecen vezeti a "legrosszabb közbiztonságú városok" ranglistát, de hiszek Istenben, és tudom, hogy nem lesz semmi bajom, és ezt a gondolatot meg is erősítette bennem.
Ahogy mentem viszont egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy nem jó felé tartok, mert ezeket a gyárakat még soha nem láttam, és bár ezt a buszjáratot nem szoktam használni, valahogy nem tudtam leküzdeni az érzést, hogy ennyire nem tájékozódok szarul, és hiába van sötét, én itt még soha nem jártam és kész, nem erre kell menni, a sofőr rosszul tudta. Ezzel a lendülettel le is kanyarodtam arrafelé, amerre a rendes utat sejtettem - ezt a szót kiemelném, mert kb. random ráböktem egy útra, hogy én most elindulok arra -, és egyébként kezdtem rendesen megijedni, pedig éreztem hogy Jézus velem van, mondja hogy nyugi, együtt megcsináljuk. Azért megpróbáltam felhívni anyáékat, hátha ébren vannak vagy valami, esetleg értem tudnának jönni (oké, igazából ezt én sem gondoltam komolyan, már amikor elővettem a telefont is éreztem, hogy felesleges; anya nem tud vezetni, apa meg ilyenkor már rég nem alkoholmentes), de még csak a telefont se vette fel senki, taxira pedig nincs pénzem. Erre Isten közölte velem, hogy a) mondtam, hogy itt vagyok és segítek, nem hagyom, hogy bajod essen, ígéreted van rá, b) most komolyan, azok után amit láttál és átéltél velem kapcsolatban, azt hiszed, hogy most foglak cserben hagyni? Mondtam neki, hogy hát jó, én benne vagyok, más lehetőségem egyébként se nagyon van, de egyébként a biztatásért hálás vagyok.
Mentem hát tovább, és felpattantam egy buszra - én nem is értem, hogy lehet, hogy pont akkor jött egy, mert amúgy kétóránként jár -, és úgy tippeltem, hogy ha egy megállót megyek vele, akkor kb ott fogok kikötni, ahol a másik busszal kellett volna végigmennem normál esetben. Ahogy bezárta a sofőr az ajtókat, megláttam azt a lányt másfelé fordulni, akivel együtt raktak ki minket (mondta, hogy ugyanott kellett volna leszállnia, mint nekem, és így utólag nem is értem, miért nem mentünk együtt, de én teljesen azt hittem, hogy hív valakit aki hazaviszi), és kicsit rossz érzésem támadt, mert nem tudtam, melyikünk téved el, de valaki nagyon.
Hát nem én lettem az, de eléggé bűntudatom van, amiért nem tudtam neki szólni időben, hogy rosszfelé megy. Remélem azóta hazatalált :)
Az út további része egyébként elég jól ment, tök könnyen felismertem a környéket, még úgy is, hogy nagyon ritkán járok arra, és végül több mint négy kilométert sétáltam (utólag megnéztem google mapsnél, höh) a sötétben (most a változatosság kedvéért fás-bokros susnya mellett, csak hogy biztonságban érezzem magam), de megérkeztem, és csak békés emberekkel találkoztam. Hallelujah, azért örülök, hogy vége.
